Olaszországban a pápa szavának súlya van.
Nem tudok úgy fellapozni egy Corriere della Sera napilapot, hogy ne találkoznék cikkel, rövid hírrel a pápával kapcsolatban. Az általa megfogalmazott vélemény világszerte majdnem 1,5 milliárd ember gondolkodását befolyásolja (a vatikáni statisztikák szerint a megkeresztelt katolikusok száma 1,39-1,4 milliárd). A XXV.téli olimpia hivatalos megnyitója előtt néhány órával a Vatikán pápai levelet adott közzé, melynek címe: „Az élet bősége”.
Fotó: vaticannews.va
Nem tudtam elképzelni, hogyan közelíti meg a Vatikán a sport témáját a téli olimpia kapcsán, ezért elolvastam a levelet.
Magyarul teljes fordítással nem találkoztam, csak rövid összefoglalással, amely tartalmaz ugyan fontos részleteket, de pont a lényeget nem képes átadni.
Egy gondolat a pápai levélből, melynek tejes szövegét magyarul itt a bejegyzés végén, az eredeti szövegét pedig több nyelven (angol, német, spanyol, lengyel, francia, portugál, arab) a Vatikán honlapján olvashatod.
„A sport, mint a béke eszköze
„Egy békére szomjazó világban olyan eszközökre van szükségünk, amelyek véget vethetnek a hatalommal való visszaélésnek, az erőszak megnyilvánulásainak és a jogállamiság iránti közönynek (…)”
„A közelgő téli olimpiai és paralimpiai játékok alkalmából teljes szívvel arra buzdítok minden nemzetet, hogy fedezzék fel újra és tiszteljék a reménynek ezt az eszközét, az olimpiai fegyverszünetet, a megbékélt világ szimbólumát és ígéretét (…)”
Fotó: vaticannews.va
A teljes levél magyar fordítása:
Kedves testvéreim!
A február 6-tól 22-ig Milánóban és Cortina d’Ampezzóban megrendezésre kerülő XXV. téli olimpiai játékok, valamint a március 6-tól 15-ig ugyanitt megrendezésre kerülő XIV. paralimpiai játékok alkalmából üdvözletemet és jókívánságaimat szeretném kifejezni mindazoknak, akik közvetlenül részt vesznek ezeken az eseményeken, és egyúttal szeretném megragadni ezt az alkalmat, hogy mindenki számára egy gondolatot osszak meg. A sport, mint tudjuk, nagyon professzionális és magasan specializált lehet. Mint ilyen, viszonylag kevesek hivatása, bár sokan csodálják és őszinte lelkesedéssel követik az atléták győzelmeit és vereségeit. De a sport egyben közös tevékenység is, mindenki számára nyitott, testre és lélekre egyaránt jótékony hatással, sőt, emberiségünk egyetemes kifejezőjévé is válik.
A sport és a béke építése
A korábbi olimpiai játékok alkalmával elődeim hangsúlyozták, hogy a sport fontos szerepet játszhat az emberiség javában, különösen a béke előmozdításában. 1984-ben például II. János Pál pápa a világ minden tájáról érkezett fiatal sportolókhoz intézett beszédében idézte az Olimpiai Chartát, amely a sportot „az egymás közötti jobb megértés és a barátság fontos tényezőjének” tekinti, „ezáltal hozzájárulva egy jobb és békésebb világ építéséhez”. ”[1] A következő szavakkal bátorította a résztvevőket: „Találkozásaitok legyenek szimbolikus jelek az egész társadalom számára, és előjátéka annak az új korszaknak, amelyben az emberek nem emelnek kardot egymás ellen (vö. Iz 2,4).”[2]
Fotó: vaticannews.va
Ebben a szellemben jött létre az olimpiai fegyverszünet. Az ókori Görögországban egykor megállapodás született arról, hogy az olimpiai játékok előtt, alatt és után felfüggesztik a háborús cselekményeket, hogy a sportolók és a nézők szabadon utazhassanak, és a versenyek zavartalanul folyhassanak. A fegyverszünet intézménye abból a meggyőződésből fakad, hogy a nyilvános játékokban (agones) való részvétel egyéni és kollektív út az erény és a kiválóság (aretē) felé. Ha ilyen szellemben és ilyen feltételek mellett sportolunk, az elősegíti a testvéri szolidaritás és a közjó növekedését.
A sport formáló értéke
„Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” (Jn 10,10). Jézus ezen szavai segítenek megérteni az Egyház sport iránti érdeklődését és azt, hogy a keresztények hogyan viszonyulnak hozzá. Jézus mindig az emberekre koncentrált, törődött velük és mindegyikük számára a teljes életet kívánta. Ezért II. János Pál pápa kijelentette, hogy „az ember az elsődleges út, amelyet az Egyháznak be kell járnia küldetésének teljesítésében”[5]. Ezért a keresztény szemlélet szerint az emberi személynek mindig a sport középpontjában kell maradnia annak minden formájában, még a versenyszerű és professzionális kiválóságra törekvő sportban is.
Ezen megértés szilárd alapja megtalálható Szent Pál, a nemzetek apostola írásaiban is. Az ő idejében a görögök már régóta sportoltak. Például Korinthosz városa a 6. század elejéig kétévente rendezte meg az isthmoszi játékokat. Ezért Pál, amikor a korinthosziaknak írt, sportos képekkel illusztrálta a keresztény életmódot. Így ír: „Nem tudjátok, hogy a versenyben mindannyian futnak, de csak egy kapja meg a díjat? Úgy fussatok, hogy megnyerjétek azt. Az atléták mindenben önuralmat gyakorolnak; ezt azért teszik, hogy egy romlandó koszorút kapjanak, mi pedig egy romolhatatlant” (1 Kor 9,24–25).
A pálos hagyományt követve sok keresztény szerző sportos képeket használ metaforaként a lelki élet dinamikájának leírására; és ez még ma is arra késztet minket, hogy elgondolkodjunk az emberi lény különböző dimenziói közötti mély egységről. Míg a múltban voltak olyan keresztény írások – dualista filozófiák hatására –, amelyek meglehetősen negatív képet festettek a testről, a mainstream keresztény teológia hangsúlyozta a materiális világ jóságát, megerősítve, hogy az emberi személy a szellem, a lélek és a test egysége. Az ókori és középkori teológia valóban határozottan elutasította a gnosztikus és manicheus tanokat, mert ezek a materiális világot és az emberi testet önmagában gonosznak tekintették. Tanításaik szerint a spirituális élet célja az volt, hogy megszabaduljunk a testtől és a világtól. Erre válaszul a keresztény teológusok a hitünk alapvető tanításaival álltak szemben: Isten által teremtett világ jóságával, azzal a ténnyel, hogy az Ige testté lett, és az ember feltámadásával, amely helyreállítja a test és a lélek harmóniáját.
A fizikai valóságnak ez a pozitív megértése elősegítette egy olyan kultúra kialakulását, amelyben a test, a lélekkel egyesülve, teljes mértékben részt vett a vallási gyakorlatokban: zarándoklatokban, felvonulásokban, szent drámákban, szentségekben és imádságokban, amelyek képeket, szobrokat és különböző figurákat használtak.
A kereszténységnek a Római Birodalomban való meghonosodásával a római kultúrára jellemző sportesemények – különösen a gladiátorharcok – fokozatosan elvesztették társadalmi jelentőségüket. A középkor azonban egy új típusú sporttevékenység megjelenését hozta magával: a lovagi tornákat. Az egyház is hozzájárult ezekhez a játékokhoz azzal, hogy keresztény szemszögből újraértelmezte őket, amint azt például Clairvaux-i Szent Bernát apát prédikációi is példázzák.
Ugyanezen időszakban az egyház felismerte a sport formáló értékét, olyan személyiségek hozzájárulásának köszönhetően, mint Szentviktori Hugó és Aquinói Szent Tamás. Hugh Didascalicon című művében hangsúlyozta a torna fontosságát a tantervben, hozzájárulva ezzel a középkori oktatási rendszer kialakulásához.
Aquinói Szent Tamás a játékokról és a testmozgásról szóló elmélkedésében elsődleges fontosságot tulajdonított a „mértékletességnek” mint az erényes élet alapvető mércéjének. Tamás szerint az erényes élet nem csak a munkát vagy a komoly felelősségeket érinti, hanem a játékra és a pihenésre szánt időt is. Aquinói így ír: „Augustinus azt mondja: »Kérlek, néha kíméld meg magad: mert a bölcs embernek néha meg kell engednie a munkára fordított figyelme nagy nyomását.« Ez a munka alól való lelki kikapcsolódás [szórakozásban], játékos szavakban vagy cselekedetekben áll. Ezért bölcs és erényes ember az, aki időnként ilyen dolgokhoz folyamodik.”[7] Aquinói Szent Tamás valóban felismerte, hogy az emberek azért játszanak, mert a játék örömforrás, és ezért önmagukért vesznek részt benne. Arra a kifogásra, hogy az erényes cselekedetnek célra vagy célkitűzésre kell-e irányulnia, így válaszol: „A szórakozás céljából végzett cselekedetek nem irányulnak semmilyen külső célra, hanem csupán annak a javára, aki végzi őket, amennyiben örömöt vagy kikapcsolódást nyújtanak neki.”[8] Ez az Aquinói Szent Tamás által kidolgozott „játék etikája” jelentős hatással volt a prédikálásra és a tanításra.
Fotó: vaticannews.va
A sport, az élet iskolája és kortárs fórum
A humanista Michel de Montaigne folytatta ezt a hosszú tradíciót, amikor egy esszéjében a következőket írta az oktatásról: „Nem a lélek, nem a test az, amit oktatunk, hanem az ember: nem szabad ketté osztani őt.”[9] Ezzel indokolta a testnevelés és a sport bevezetését az iskolai tantervbe. Ezeket az elveket a jezsuita iskolákban alkalmazták, Loyolai Szent Ignác írásainak, különösen a Jézus Társaság alkotmányának és a Ratio Studiorumnak a támogatásával.[10]
A nagy pedagógusok, Néri Szent Fülöp és Bosco Szent János munkássága is ebbe a kontextusba illeszkedik. Utóbbi az oratóriumok népszerűsítésével kiváltságos hidat épített az egyház és a fiatalabb generációk között, és a sportot is az evangelizáció területévé tette. [11] Ebben a szellemben emlékezhetünk XIII. Leó Rerum Novarum (1891) enciklikájára is, amely számos katolikus sportszövetség létrejöttét ösztönözte, így pasztorális szinten reagálva a modern élet változó igényeire és az új trendekre. Itt az ipari forradalom utáni munkások helyzetére gondolok.[12]
A 19. és 20. század fordulóján a sport tömeges jelenséggé vált. Továbbá 1896-ban megszülettek a modern olimpiai játékok. A laikusok és a papok egyre nagyobb figyelmet és rendszerezettséget szenteltek ennek a valóságnak. Szent X. Pius pápaságától (1903–1914) kezdve egyre nőtt az érdeklődés a sport iránt, amit számos pápai nyilatkozat is bizonyít. A pápák hangján keresztül a katolikus egyház olyan sportképet vázolt fel, amelynek középpontjában az emberi méltóság, az ember teljes körű fejlődése, az oktatás és a másokkal való kapcsolatok állnak, kiemelve a sport egyetemes értékét, mint a testvériség, a szolidaritás és a béke előmozdításának eszközét. A tiszteletreméltó XII. Piusz által 1945-ben az olasz sportolókhoz intézett beszédében feltett kérdés emblematikus: „Hogyan ne érdekelné az egyházat [a sport]?”[13]
A II. Vatikáni Zsinat a sportot a kultúra tágabb kontextusában értékelte pozitívan, és azt ajánlotta, hogy „a szabadidőt a lélek és a test egészségének megerősítésére, valamint a test pihenésére fordítsák... többek között testmozgással és sporteseményekkel, amelyek segítik a szellem egyensúlyának megőrzését, és elősegítik a testvéri kapcsolatok kialakítását minden társadalmi réteg, nemzet és faj között”.[14] A kor jeleinek olvasásával az Egyház egyre inkább tudatára ébredt a sport fontosságának. A zsinat virágzást jelentett ezen a területen: kialakultak a sporttal kapcsolatos gondolatok a hit életével kapcsolatban, és a sport területén szerzett sokrétű pasztorális tapasztalatok az elkövetkező évtizedekben megmutatták generatív erejüket. A Szentszék dikasztériumai is értékes kezdeményezéseket támogattak a sporttal való párbeszéd keretében.[15]
Két, II. János Pál pápa által megünnepelt sportjubileum volt különösen jelentős: az első 1984.április 12-én, a Megváltás Évében, a második pedig 2000.október 29-én, a római Olimpiai Stadionban. A 2025-ös jubileum ugyanazt a mintát követte, kifejezetten hangsúlyozva a sport kulturális, oktatási és szimbolikus értékét, mint az emberi találkozások és a remény univerzális nyelvét. Ez a perspektíva motiválta a döntést, hogy a Giro d’Italia-t a Vatikánban fogadják. Ez a nagy kerékpáros verseny sportesemény, de egyben népszerű jelenség is, amely képes átlépni a határokat, a generációkat és a társadalmi különbségeket, és útján eljutni az emberi közösség szívéig.
Ugyanakkor egyértelmű, hogy a sport a legrégebbi keresztény hagyományokon túlmutató kultúrákban is széles körben jelen volt. Még azok is, akik csak szóbeli hagyományokkal rendelkeztek, hagytak nyomot maguk után sportpályák, sporteszközök, valamint sporttevékenységeikhez kapcsolódó képek vagy szobrok formájában. Ezenkívül sokat lehet tanulni az őslakos kultúrák, az afrikai és ázsiai országok, az amerikai kontinens és a világ más régióinak sport hagyományaiból.
A sport még ma is jelentős szerepet játszik a legtöbb kultúrában. Kiváltságos teret kínál a más vallási hagyományokhoz tartozó testvéreinkkel, valamint azokkal való kapcsolattartásra és párbeszédre, akik nem azonosulnak egyetlen vallási hagyománnyal sem.
Sport és személyes fejlődés
Egyes társadalomtudományi kutatók segíthetnek nekünk jobban megérteni a sport emberi és kulturális jelentőségét, és ezáltal annak szellemi jelentőségét is. Erre jó példa az úgynevezett „flow élmény” kutatása a sportban és más kulturális területeken.[16] Ez az élmény általában olyan embereknél jelentkezik, akik koncentrációt és ügyességet igénylő tevékenységet végeznek, amikor a kihívás szintje megegyezik vagy kissé meghaladja a már elsajátított szintet. Vegyük például egy hosszabb teniszlabdázást: ez a mérkőzés egyik legélvezetesebb része, mert mindkét játékos a másik képességeinek határáig hajtja magát. Az élmény felemelő, és a két játékos egymást kihívja, hogy fejlődjön; ez ugyanúgy igaz két tízévesre, mint két profi bajnokra.
Számos tanulmány megállapította, hogy az embereket nem csak a pénz vagy a hírnév motiválja, hanem az általuk végzett tevékenységekből is örömöt és elégedettséget meríthetnek, nevezetesen azok elvégzéséből és értékeléséből. Különösen azt figyelték meg, hogy az emberek örömöt éreznek, amikor teljes mértékben odaadják magukat egy tevékenységnek vagy kapcsolatnak, és így túllépnek a korábbi állapotukon. Ez a dinamika elősegíti az ember egészének fejlődését.
Továbbá, sportolás közben az emberek gyakran teljes figyelmüket arra összpontosítják, amit éppen csinálnak. Az akció és a tudatosság összeolvad, olyannyira, hogy nincs helye a kifejezett önmagára való figyelemnek. Ebben az értelemben az élmény csökkenti az egocentrikusságra való hajlamot. Ugyanakkor az emberek a környezetükkel való egység érzését írják le. Csapat sportokban ez általában a csapattársakkal való kötődésként vagy egységként élhető meg. A játékosok már nem magukra koncentrálnak, mert egy közös célért dolgozó csoport tagjai. Ferenc pápa többször is hangsúlyozta ezt a szempontot, amikor arra buzdította a fiatal sportolókat, hogy legyenek figyelmesek csapattársaik iránt. Például így fogalmazott: „Legyetek csapatjátékosok! Egy sportklubhoz tartozni azt jelenti, hogy elutasítunk mindenféle önzést és elszigeteltséget, ez egy lehetőség arra, hogy másokkal találkozzunk és együtt legyünk, hogy segítsünk egymásnak, hogy kölcsönös tiszteletben versenyezzünk és hogy testvéri kapcsolatokban növekedjünk.” [17]
Amikor a csapatsportokat nem szennyezi a profit imádata, a fiatalok „kockára teszik magukat” valamiért, ami számukra nagyon fontos. Ez hatalmas oktatási lehetőség. Nem mindig könnyű felismerni a saját képességeinket, vagy megérteni, hogyan lehetnek azok hasznosak a csapat számára. Ráadásul a társaikkal való együttműködés néha konfliktusok kezelését, frusztrációk és kudarcok feldolgozását is magában foglalja. Még a megbocsátást is meg kell tanulniuk (vö. Mt 18,21–22). Így alakulnak ki az alapvető személyes, keresztény és polgári erények.
Az edzők alapvető szerepet játszanak abban, hogy olyan környezetet teremtsenek, amelyben ezek a dinamikák megtapasztalhatók, és végigkísérik a játékosokat ezen a folyamaton. Tekintettel az emberi komplexitásra, nagy segítséget jelent, ha az edzőt spirituális értékek vezérlik. Sok ilyen edző található a keresztény közösségekben és más oktatási környezetben, valamint a versenyszerű és professzionális elit szinteken is. Gyakran úgy írják le a csapatkultúrát, mint egy szereteten alapuló kultúrát, amely tiszteli és támogatja minden egyes embert, és arra ösztönzi az egyéneket, hogy a csoport javáért tegyenek meg mindent. Amikor egy fiatal ilyen csapat tagja, akkor valami alapvetőt tanul meg arról, hogy mit jelent embernek lenni és felnőni. Valójában „csak együtt tudunk hiteles önmagunkká válni. Csak a szeretet révén válik belső életünk méllyé, identitásunk pedig erőssé.”[18]
Továbbá fontos megjegyezni, hogy éppen azért, mert a sport örömforrás, elősegíti a személyes fejlődést és a társadalmi kapcsolatokat, mindenki számára elérhetőnek kell lennie, aki részt kíván venni benne. Egyes, magukat fejlettnek tartó társadalmakban, ahol a sportot a „fizess, hogy játszhass” elv szerint szervezik, a szegényebb családokból és közösségekből származó gyermekeket kizárják, mert nem tudják megfizetni a részvételi díjakat. Más társadalmakban a lányok és a nők nem vehetnek részt a sportban. Néha a vallási nevelésben, különösen a nők esetében, bizalmatlanság és félelem tapasztalható a fizikai aktivitás és a sport iránt. Ezért arra kell törekednünk, hogy a sport mindenki számára elérhető legyen. Ez nagyon fontos az emberi fejlődés szempontjából. A menekült olimpiai csapat tagjainak, valamint a paralimpiai játékok, a speciális olimpiai játékok és a hajléktalanok világbajnokságának résztvevőinek megható tanúságtételei megerősítettek ebben. Mint láttuk, a sport hiteles értékei természetesen nyitottak a szolidaritásra és a sokszínűségre.
A sport értékeit fenyegető kockázatok
Miután megvizsgáltuk, hogy a sport hogyan járul hozzá a személyes fejlődéshez és hogyan szolgálja a közjót, most figyelmet kell fordítanunk azokra a folyamatokra, amelyek alááshatják ezeket az előnyöket. Ez elsősorban egy mindenki számára nyilvánvaló „korrupció” formájában történik. Sok társadalomban a sport szorosan kapcsolódik a gazdasághoz és a pénzügyi érdekekhez. Nyilvánvaló, hogy pénzre van szükség a közintézmények, más civil szervezetek és oktatási intézmények által támogatott sporttevékenységek, valamint a magánversenyek és a profi sportok finanszírozásához. A problémák akkor merülnek fel, amikor az üzleti érdekek válnak az elsődleges vagy egyetlen motivációvá. Ilyenkor a döntések már nem az emberi méltóságon vagy a sportolók, valamint a közösség integrált fejlődésének legjobb érdekein alapulnak.
Ha a cél a profit maximalizálása, akkor a mérhető és számszerűsíthető dolgok túlságosan nagy jelentőséget kapnak, ami a kiszámíthatatlan és fontos emberi dimenziók rovására megy: „csak az számít, ami megszámlálható”. Ez a mentalitás akkor hatol be a sportba, amikor a figyelem megszállottan az eredményekre és a győzelem által hozott anyagi jutalmakra összpontosul. Sok esetben, még az amatőr szinten is, a kereskedelmi igények és értékek háttérbe szorítják a sport emberi értékeit, amelyeket meg kellene őrizni.
Ferenc pápa hangsúlyozta az ilyen dinamika sportolókra gyakorolt negatív hatásait, kijelentve: „Amikor a sportot kizárólag gazdasági paraméterek alapján vagy a győzelem érdekében, minden áron értékelik, akkor fennáll a veszély, hogy a sportolókat puszta árucikké redukálják a profit növelése érdekében. A sportolók maguk is belépnek egy olyan rendszerbe, amely elsodorja őket, elveszítik tevékenységük valódi értelmét, azt az örömöt, amely gyermekkorukban vonzotta őket, és amely arra inspirálta őket, hogy sok valódi áldozatot hozzanak és bajnokokká váljanak. A sport harmónia, de ha a pénz és a siker túlzott hajszolása dominál, akkor ez a harmónia megszakad.”[19]
Amikor a gazdasági érdekek kerülnek előtérbe vagy kizárólagos középpontba, akkor még a profi és élvonalbeli sportolók is kockáztatják, hogy figyelmüket önmagukra és teljesítményükre összpontosítják, elhanyagolva a játék közösségi aspektusát és elárulva annak társadalmi és polgári értékét. A sport egyrészt olyan tevékenység, amelynek értékei minden résztvevőnek hasznára válnak, és amelynek ereje van az interperszonális kapcsolatok humanizálására, még nehéz helyzetekben is. Másrészt a pénzre való aránytalan összpontosítás a figyelmet kifejezetten és reduktív módon önmagunkra irányítja vissza. Itt is alkalmazhatjuk Jézus szavait: „Senki sem szolgálhat két úrnak” (Mt 6,24).
Különös kockázatot jelent, ha a sportban elért siker pénzügyi előnyeit előbbre valónak tartják a részvétel belső értékénél. A teljesítmény diktatúrája teljesítményfokozó szerek és más formákban megnyilvánuló tisztességtelenséghez vezethet, és arra késztetheti a sportolókat, hogy a sport iránti lojalitásuk helyett saját anyagi jólétükre koncentráljanak. Amikor a pénzügyi ösztönzők lesznek az egyetlen kritérium, az egyének és a csapatok is áldozatul eshetnek annak, hogy teljesítményüket a szerencsejáték-ipar korrupciójának és befolyásának vetik alá. Az ilyen tisztességtelenség nemcsak a sporttevékenységeket rombolja, hanem demoralizálja a nagyközönséget is, és aláássa a sport társadalomra gyakorolt pozitív hatását.
Verseny és a találkozás kultúrája
Tágabb értelemben a sportversenyek is fontos szerepet játszhatnak az emberek közötti egység előmozdításában. Érdekes megjegyezni, hogy a verseny szó két latin szóból származik: a cum jelentése „együtt”, a petere jelentése pedig „kérni”. Egy versenyen tehát azt lehet mondani, hogy két ember vagy két csapat együtt törekszik a kiválóságra. Nem halálos ellenségek. A verseny előtt vagy után pedig általában lehetőség nyílik a találkozásra és az egymás megismerésére.
Éppen ezért az autentikus sportversenyek előfeltétele egy közös etikai megállapodás: a szabályok őszinte elfogadása és a verseny integritásának tiszteletben tartása. A dopping és mindenféle korrupció elutasítása például nem csupán fegyelmi kérdés, hanem a sport lényegét érintő kérdés. A teljesítmény mesterséges megváltoztatása vagy az eredmények megvásárlása megsérti a cum-petere lényegét, és a kiválóság közös törekvését egyének vagy csoportok leigázásává változtatja.
Az igazi sport viszont békés viszonyt ápol a határokkal és a szabályokkal. A határok tiszteletben tartandó korlátok: értelmet adnak az erőfeszítéseknek, mérhetővé teszik a haladást és felismerhetővé az érdemeket. A szabályok a közös „nyelvtani szabályok”, amelyek lehetővé teszik a játékot. Nélkülük nem lenne verseny vagy találkozás, csak káosz vagy erőszak. A saját testünk határainak, az idő és a fáradtság korlátainak elfogadása, valamint a megállapított szabályok tiszteletben tartása azt jelenti, hogy elismerjük: a siker a fegyelemből, a kitartásból és a lojalitásból fakad.
Ebben az értelemben a sport olyan értékes tanulságokat kínál, amelyek túlmutatnak a játéktéren. Megtanít arra, hogy a saját törékenységünket sem tagadva törekedhetünk a legmagasabb szintre, hogy másokat megalázás nélkül is nyerhetünk, és hogy vereséget szenvedhetünk anélkül, hogy egyénileg legyőztek volna minket. A tisztességes verseny így megőrzi a mélyen emberi és közösségi dimenziót. Nem osztja meg az embereket, hanem összehozza őket; nem kizárólag az eredményre koncentrál, hanem értékeli az utat is; nem bálványozza a teljesítményt, hanem elismeri a játékosok méltóságát.
A tisztességes verseny és a találkozás kultúrája nemcsak a játékosokra, hanem a nézőkre és a szurkolókra is vonatkozik. Sok szurkoló számára a saját csapatához való tartozás érzése identitásuk nagyon fontos eleme lehet: osztoznak hőseik örömeiben és csalódásaiban, és közösségérzetet találnak más szurkolókban. Ez általában pozitív erő a társadalmon belül, a barátságos rivalizálás és a játékos tréfálkozás forrása, de problémássá válhat, ha polarizáció forrásává válik, amely verbális és fizikai erőszakhoz vezet. Ebben az esetben a rajongás a támogatás és a részvétel kifejezése helyett fanatizmussá válik, és a stadion a találkozás helyett a konfrontáció helyszínévé válik. Ennek eredményeként a sport az egység helyett a megosztottság forrásává válik, és a nevelés helyett negatív hatással bír, mert a személyes identitást vak és ellenséges tartozásérzésre redukálja. Különösen aggasztó, ha a rajongás más politikai, társadalmi és vallási diszkrimináció formákhoz kapcsolódik, és közvetetten mélyebb formájú harag és gyűlölet kifejezésére használják.
Különösen a nemzetközi versenyek kínálnak kiváltságos lehetőséget arra, hogy megéljük közös emberségünket annak teljes sokszínűségében. Valóban, van valami mélyen megható az olimpiai játékok megnyitó és záró ünnepségeiben, amikor látjuk a sportolókat nemzeti zászlóikkal és országuk hagyományos viseletében felvonulni. Az ilyen élmények inspirálhatnak minket, és emlékeztethetnek arra, hogy egy emberi családot kell alkotnunk. A sport által hirdetett értékek – mint a lojalitás, a megosztás, a vendégszeretet, a párbeszéd és a másokban való bizalom – minden emberre vonatkoznak, függetlenül etnikai származásától, kultúrájától vagy vallási meggyőződésétől.[20]
Sport, kapcsolatok és megkülönböztető képesség
A sport eredetileg kapcsolatteremtő élményként indult, amely összehozta az embereket, és megismertette őket mások történeteivel, különbségeivel és hovatartozásával. A közös edzések, a tisztességes versenyzés, valamint a játékba fektetett erőfeszítések és öröm megosztása elősegíti a találkozásokat és olyan kötelékeket alakít ki, amelyek leküzdik a társadalmi, kulturális és nyelvi korlátokat. Ebben az értelemben a sport a társadalmi kapcsolatok hatékony előmozdítója; közösségeket hoz létre, megtanítja az embereket a közös szabályok tiszteletben tartására, és arra, hogy az eredmények nem egy magányos út gyümölcsei. Ugyanakkor, éppen azért, mert mély érzelmeket vált ki, a sportnak is megvannak a maga korlátai.
A sport oktatási jelentősége különösen nyilvánvaló a győzelem és a vereség közötti kapcsolatban. A győzelem nem egyszerűen mások legyőzése, hanem az út, a fegyelem és a közös elkötelezettség értékének felismerése. A vereség viszont nem jelenti a személyes kudarcot, hanem az igazság és az alázatosság tanulságává válhat. A sport így mélyebb életértelmezést tanít nekünk, amelyben a siker soha nem végleges, a kudarc pedig soha nem az utolsó szó. Ha megtanulják a vereséget kétségbeesés nélkül elfogadni és a győzelmet arrogancia nélkül üdvözölni, a sportolók érett módon tudnak szembenézni a valósággal, felismerve saját határaikat és lehetőségeiket.
Ugyanakkor nem ritka, hogy a sportot kvázi vallási dimenzióval ruházzák fel. A stadionokat világi katedrálisoknak, a mérkőzéseket kollektív liturgiáknak, a sportolókat pedig megmentőknek tekintik. Ez a szentté tétel a jelentés és a közösség iránti hiteles igényt tükrözi, de azzal a kockázattal jár, hogy mind a sport, mind a spirituális dimenzió elveszíti lényegét. Amikor a sport azt állítja, hogy helyettesíti a vallást, elveszíti az életünket gazdagító játék jellegét, és helyette nagyra becsült, mindent átfogó és abszolút dologgá válik.
Ebben az összefüggésben fennáll a nárcizmus veszélye is, amely ma áthatja az egész sportkultúrát. A sportolók megszállottjává válhatnak fizikai megjelenésüknek és saját sikerüknek, amelyet a láthatóság és az elismerés alapján mérnek. A médiában és a digitális platformokon felerősített imázs- és teljesítménykultusz azzal a kockázattal jár, hogy széttöri az embert, elválasztja a testet a lélektől és a szellemtől. Sürgősen szükség van az emberi személy integrált gondozásának megerősítésére; a fizikai jólét nem választható el a belső egyensúlytól, az etikai felelősségtől és a mások iránti nyitottságtól. Újra kell felfedeznünk azokat, akik ötvözték a sport iránti szenvedélyt, a társadalmi kérdések iránti érzékenységet és a szentséget. A sok példa közül, amelyet említhetnék, szeretném megemlíteni Szent Pier Giorgio Frassatit (1901-1925), egy torinói fiatalembert, aki tökéletesen ötvözte a hitet, az imádságot, a társadalmi elkötelezettséget és a sportot. Pier Giorgio szenvedélyesen szerette a hegymászást, és gyakran szervezett kirándulásokat barátaival. A hegyekben való túrázás és a fenséges tájakba való elmélyülés lehetővé tette számára, hogy elmélkedjen a Teremtő nagyságáról.
A sport újabb torzulása a nemzetközi sportversenyek politikai kihasználásával történik. Amikor a sport a hatalom, a propaganda vagy a nemzeti felsőbbrendűség mentalitásának enged, akkor elárulja egyetemes hivatását. A nagy sporteseményeknek a találkozás és a kölcsönös csodálat helyszínei kell lenniük, nem pedig a politikai vagy ideológiai érdekek megerősítésének színterei.
A transzhumanizmus és a mesterséges intelligencia hatása a sport világára fokozza a kortárs kihívásokat. A teljesítményre alkalmazott technológiák kockázatot jelentenek a test és az elme mesterséges szétválasztására, az atlétát optimalizált, kontrollált termékké alakítva, amely túllép a természetes határokon. Amikor a technológia már nem az ember szolgálatában áll, hanem azt állítja, hogy újradefiniálja őt, a sport elveszíti emberi és szimbolikus dimenzióját, és testetlen kísérletek laboratóriumává válik.
Ezeknek a veszélyeknek ellenére a sport rendkívüli befogadóképességgel rendelkezik. Ha helyesen űzik, lehetőséget teremt minden korosztály, társadalmi helyzet és képességű ember részvételére, ezáltal az integráció és a méltóság előmozdításának eszközeként szolgál.
Ezt látjuk megvalósulni az Athletica Vaticana tapasztalataiban is. A 2018-ban a Szentszék hivatalos csapataként létrehozott és a Kultúra és Oktatás Dikasztérium irányítása alatt álló szervezet tanúskodik arról, hogy a sport hogyan lehet egyházi szolgálatként is megélhető, különösen a legszegényebb és legsebezhetőbb emberek számára. Itt a sport nem a látványosságról szól, hanem a közelségről; nem a kiválasztásról, hanem a kísérésről; nem a túlzott versenyről, hanem a közös útról.
Végül meg kell kérdőjeleznünk a sport egyre növekvő asszimilációját a videojátékok logikájába. A sport extrém gamifikációja és az élmény pontszámokra, szintekre és megismételhető teljesítményre való redukálása azzal a kockázattal jár, hogy a sport elszakad az egyénektől és a konkrét kapcsolatoktól. A játékot, amely mindig kockázattal, kiszámíthatatlansággal és jelenléttel jár, egy szimuláció váltja fel, amely teljes kontrollt és azonnali kielégülést ígér. A sport autentikus értékének helyreállítása ezért azt jelenti, hogy vissza kell állítani annak megtestesítő, oktatási és kapcsolati dimenzióját, hogy továbbra is az emberség iskolája lehessen, és ne csupán a fogyasztók eszközévé váljon.
A sport iránti lelkipásztori megközelítés az élet teljességéért
A sport iránti megfelelő lelkipásztori megközelítés abból a tudatból fakad, hogy a sport olyan tevékenység, amely formálja a képzelőerőt, alakítja az életmódot és neveli a fiatal generációkat. Ezért szükséges, hogy az egyes egyházak a sportot megkülönböztetés és kísérés lehetőségének tekintsék, és emberi és lelki útmutatást nyújtsanak. Ebből a szempontból helyénvalónak tűnik, hogy a püspöki konferenciákon belül legyenek a sporttal foglalkozó hivatalok vagy bizottságok, ahol pasztorális javaslatokat lehet kidolgozni és összehangolni, összefogva a különböző területeken jelen lévő sport-, oktatási és társadalmi valóságokat. A sport ugyanis egyesíti a plébániákat, az iskolákat, az egyetemeket, az oratóriumokat, az egyesületeket és a szomszédságokat. A közös jövőkép ösztönzésével ezek a hivatalok segíthetnek elkerülni a széttagoltságot és javíthatják a meglévő tapasztalatokat.
Helyi szinten egy egyházmegyei képviselő és sportpasztorális munkások kinevezése ugyanazon a közelség és folytonosság iránti igényre válaszol. A sport pasztorális kísérése nem korlátozódik az ünnepi pillanatokra, hanem idővel, a pályán, az edzőteremben vagy az utcán nap mint nap játszók erőfeszítéseinek, elvárásainak, csalódásainak és reményeinek megosztásán keresztül valósul meg. Ez a kísérés mind a sport jelenségét egészében érinti, annak kulturális és gazdasági átalakulásaival együtt, mind pedig az abban részt vevő valós embereket. Az Egyház hivatott közel állni a sport világához, amikor azt profi szinten, elit versenyként, vagy a siker és a médiában való megjelenés lehetőségeként űzik, de különös figyelmet fordítva az amatőr sportra is, amely gyakran szűkös erőforrásokkal rendelkezik, de gazdag kapcsolatokban.
A sporttal kapcsolatos jó lelkipásztori megközelítés jelentősen hozzájárulhat annak etikai dimenziójának átgondolásához. Nem arról van szó, hogy kívülről szabályokat kell rákényszeríteni, hanem arról, hogy belülről megvilágítsuk a sporttevékenység jelentőségét, megmutatva, hogy az eredmények elérése hogyan tud együtt létezni mások, a szabályok és önmagunk tiszteletben tartásával. Különösen a testi és lelki fejlődés közötti harmóniát kell az emberi személy integrált látásmódjának alapvető dimenziójának tekinteni. A sport így olyan hely lesz, ahol a sportolók megtanulják, hogyan kell vigyázni magukra anélkül, hogy a hiúság áldozatává válnának, hogyan kell a határaikat feszegetni anélkül, hogy kárt tennének magukban, és hogyan kell versenyezni anélkül, hogy szem elől tévesztenék a testvériséget.
Egy másik döntő feladat a sporttevékenységek, mint nyitott és befogadó közösségteremtő eszközök megfontolása és megvalósítása. A sport lehet és kell is, hogy befogadó tér legyen, amely képes bevonni a különböző társadalmi, kulturális és fizikai háttérrel rendelkező embereket. Az együttlét öröme, amely a közös játékból, a közös edzésből és a kölcsönös támogatásból fakad, az emberiség megbékélésének egyik legegyszerűbb és legmélyebb kifejezése.
Ebben az összefüggésben azokat, akik játszanak, el kell ismerni és kísérni kell őket. Napi tapasztalataik az aszkézisről és a mértékletességről, a javulásért tett türelmes erőfeszítésekről, a fegyelem és a szabadság közötti egyensúlyról, valamint a test és az elme ritmusának tiszteletben tartásáról tanúskodnak. Ezek a tulajdonságok megvilágíthatják az ember egész társadalmi életét. A lelki élet pedig olyan perspektívát kínál nekik, amely túlmutat a teljesítményen és az eredményeken. Bevezeti a testmozgás mint a belső életet formáló gyakorlat értelmezését. Segít értelmet adni az erőfeszítéseknek, és a kudarcot kétségbeesés nélkül, a sikert pedig önteltség nélkül megélni, így az edzést emberi formálássá alakítva.
Mindez végső értelmet nyer a bibliai ígéretben, amelynek címe ez a levél: az élet bősége. Ez nem a sikerek vagy teljesítmények halmozódása, hanem az élet teljessége, amely integrálja testünket, kapcsolatainkat és belső életünket. Kulturális szempontból az élet bősége arra hív minket, hogy szabadítsuk meg a sportot azoktól a reduktív mentalitásoktól, amelyek puszta látványossággá vagy termékké alakítanák. Pásztori szempontból arra ösztönzi az Egyházat, hogy legyen jelen, és kíséretet, megkülönböztetést és reményt nyújtson. Így a sport valóban az élet iskolájává válhat, ahol mindenki megtanulhatja, hogy a bőség nem a győzelemért való küzdelemből fakad, hanem a megosztásból, mások tiszteletéből és az együtt járás öröméből.
Vatikán, 2026. február 6.
LEO PP. XIV
